László Dániel 2013-ban a Szegedi Nyári Tárlat REÖK-díjazottja lett, aminek értelmében önálló kiállítást biztosít neki a kiállítóház. A festőművész a budapesti Sensaria művészeti csoport vezetője, a figuratív, realista festészet képviselője. A most látható tárlat, mely a Mandulavirágzás címet kapta, eddigi életművéből, az elmúlt tíz évből szemezget, és a legfrissebb, 2015-ben elkészült képeket is bemutatja. Közel 80 alkotást láthat tőle a nagyközönség január 31-től március 15-ig.

László Dániel általában sorozatokban gondolkodik, így könnyű volt csoportosítani a Szegedre kölcsönadott műveket. Kedves tematikái közt van a nagyvárosi lét és környezet ábrázolása, budapesti képeivel kezdődik a kiállítás is. Láthatjuk többek közt a Móricz Zsigmond körtér átalakításának mozzanatait, lepusztult épületeket, csodálatos látképeket a főváros emblematikus hídjaival.

Művészete erősen támaszkodik a Csernus Tibor-féle hiperrealista hagyományhoz, azt mutatja meg, hogyan épül be az alkotó művészeti gondolkodásába mindennapi élete. Az egyik festményen például feleségét és fiát ábrázolja vásárlás közben egy piacon. A kisfiúnál Carel Fabritius egyik neves alkotásának reprodukciója van, a nő pedig egy Velazquez-parafrázist tart a kezében. László Dániel festményeinek legtöbb esetben erőteljes filozófiai vetülete is van.

Rudolf Anica:

„A kiállításon bemutatott sorozat különös atmoszférájú, lerobbant enteriőröket, sötét kórházi folyosók, művház folyosók, plafonján csőrendszerrel végigfuttatott, raktárnak látszó, szanálásra ítélt helységek, félhomályos biliárdtermet ábrázol, valamint nagyvárosi térrészleteket telefirkált falakkal, málló vakolatokkal, foszladozó aszfalttal, amelyeken egy közös: a lepusztultság, az elhanyagoltság. Egy kelet-közép-európai metropolisban vagyunk, s még nem is a külvárosban, hiszen a Budán ismerősöknek a képeken felismerhető a Móricz Zsigmond körtér környéke. Nálunk a jó környék ilyen. De lehetne a helyszín Pozsony, Belgrád vagy Bukarest is. A távoli és közelmúlt ugyanúgy rajta hagyta a nyomát ezeken a tereken, mint ahogy a jövő fénysugara meg-megcsillan a háttérben virágzó mandulafán. Már csak a jelent kell valahogy meg- vagy túlélni.”